Édesanyánk, hozzád jöttünk...

Pünkösd szombatján, a búcsús körmenet elindulásáig, sőt, már pénteken kora reggeltől – ekkor érkezik Csíksomlyóra a legtávolabbi, a mikházi „keresztalja” – sorra hajolnak meg a kéttornyú kegytemp­lom előtt a templomi zászlók, a „keresztek” – a hívők pedig énekkel köszöntik Máriát: „Nyíljon ki szívetekben az öröm-virág, zengjétek, hogy hallja meg az egész világ: Édesanyánk, hozzád jöttünk...”

Édesanyjukhoz zarándokolnak hát a katolikus – és (évről-évre több) protestáns – székelyeknek immár százezrei. Köszöntik őket a gyímesi csángók és a kisebb-nagyobb csoportokban, többnyire papjaik nélkül érkezve a magyarul (is) beszélő vagy már teljesen elrománosodott moldvai csángók is.

Édesanyjukhoz? Egy – szoborhoz? A valóban csodálatos művészi alkotást – de végeredményben mégis fából „faragott képet” – nevezik édesanyjuknak? Mert Csíksomlyó kegytemplomának a főoltára mö­gött ott magasodik – a Hunyadi János kormányzósága idején fel­épült gótikus templomban is ott volt – immár több mint 400 éve a gyönyörű, áhítatot keltő kegyszobor.

A csíksomlyói, csodatevőnek mondott Mária.

Valóban csodákat mesélnek erről a kisdedét gyöngéden karján tartó, szelíd mosolyú Madonnáról. Emlegetik, hogy Ali pasa dúlásakor egy tatár korbácsával a szobor arcához csapott. Az ütés nyomán vér fakadt az arcon: semmiféle festékkel sem lehet a ma is látható sérülést „kikozmetikázni”. A szájhagyomány szerint az 1690-es betöréskor két tatár nekiesett a szobornak, hogy megsemmisítse: egyik baltával akart hozzávágni, a másik lándzsájával át akarta döfni – de mindkettejük keze erőtlenül hanyatlott le – és elszáradt. Vezérük kikorbácsolta őket a templomból és leborulva imádkozott a szobor előtt. Sorolhatnók tovább a szájhagyomány által őrzött vagy feren­ces krónikákban feljegyzett csodálatos történeteket. A csíksomlyóí Máriának tulajdonítják nemcsak a János Zsigmond „hittérítő” sere­ge fölött aratott Tolvajos-tetői győzelmet, de Mirza tatár kán 12000 fős seregének a kettészakítását, majd megsemmisítését, a foglyok kiszabadítását is 1694-ben – ami hadászatilag tényleg csoda volt. A belga származású Nizet Ferenc szerzetes négy konfraterével és négyszáz hirtelenjében összegyűjtött – de kitűnően elhelyezett és nagy lármát csapó – férfival-asszonnyal ugrasztotta szét a zsákmányra éhes sereget. Épen úszott meg ez a szobor minden pusztítást-felégetést a Csíkot büntetve végigromboló Székely Mózes fejedelem hadjáratától egészen a felszabadulásig, és a rákövetkező több mint négy évtized lélekirtó kampányáig.

Kétfelől a szobor mellett, hosszú bársony szőnyegcsíkokon ezüst emléktárgyak, márvány plakettek vallanak csodálatos gyógyulásokról.

Nem tudom, hol kezdődik a legenda, hol végződik a valós történelmi tény – és azt sem, hogy a sok, csodálatosnak minősített gyógyulás kivétel nélkül mind az volt-e. Egyvalamit azonban vallok. Hitem szerint nem a csodálatos szépségű szobor a „csodatevő”.

A csoda lényegét abban látom, hogy az nem magyarázható a természet ismert – vagy sejtett – törvényeivel, törvényszerűségeivel. Sőt: a törvények-törvényszerűségek ellenére következik be, tehát emberi ésszel – megmagyarázhatatlan. Sokan ezért egyáltalán nem is hisznek a csodákban. A magam részéről – hívő ember létemre – a csoda lehetőségét nem vitathatom és nem is vitatom. Csoda igenis történhet annak akaratából, aki a világot teremtette, a természet törvényeit alkotta.

Egyetlen csodatevő van: a Fennvaló.

Mégis lennének „csodatevő” szentképek-szobrok?

Vannak kegyhelyek, ereklyék, műalkotások, amelyekhez sok megmagyarázhatatlan esemény fűződik. Ám ezeket a – kétségenkí­vüli – csodákat semmiképpen nem képek-szobrok teszik, mégcsak nem is maguk a szentek: de igenis tehette közbenjárásukra maga Isten.

A csodák természetéhez tartozik, hogy kiszámíthatatlanok, elmével felfoghatatlanok, még akkor is, ha az emberi ész mellé mélységes hit is társul, hiszen magát a Csodatevőt se tudjuk elmével megközelíteni. Lourdesban például – ateista orvosok által is igazolt – számos csodálatos gyógyulás esett és történik napjainkban is (de nem minden odazarándokló beteg gyógyul meg közülük sem, akik mélységes hittel és bizalommal kérik a Szűzanya közbenjárását. Ám aki meggyógyul, annak talpraállását értetlenül nézik az orvosok, megmagyarázni nem tudják, csupán megállapítani, hogy egészsége visszatért, nyomoréksága megszűnt.

Kiszámíthatatlanok a csodák – mert nem embertől, nem is emberi alkotástól erednek, hanem magától a Kiszámíthatatlantól, a Végtelen Jóságtól, a Végtelen Irgalomtól és Igazságtól – a Világ Teremtőjétől.

Mint ahogy a nemes muzsika közelebb viszi a lelket Istenhez – így emeli hozzá minden feléje tekintő szándékkal alkotott művészi munka is. Az alkotás – amelyet nem imádunk, de amely Minden Alkotások Forrására, az ő szentjeire emlékeztet, akik az ő imádá sára buzdítanak bennünket.

A csíksomlyói Mária-szobor Isten anyját idézi. Valahányszor ránézünk – a Szűzanyára gondolunk, hogy közbenjárásáért esedez­tünk testi, de főképpen lelki épségünkért. Maga a szobor csupán érzékelteti velünk a Szűzanya gyönyörűséges mivoltát (éppen azért kitűnő a művészi alkotás, mert sugárzik belőle a szeretet, a lelki szépség, a jóság), fokozza Isten Anyja iránti tiszteletünket, szere­tetünket, belé vetett bizalmunkat. A pünkösdre összegyűlő százez­res tömeg a szobor előtt nem az őt képletesen megjelenítő emberi alkotáshoz – a Szűzanyához imádkozik.

Nem hiszem azonban, hogy a Kissomlyó oldalán szedett különféle füvek-lombok egyszeriben gyógyhatásúakká válnak, ha azokat a kegyszobor lábához érintjük. (Egy igen egyszerű moldvai csángó asszony magyarázta el nekem, hogy azok a növények, amelyeket sikerült összeszednie, egész éven át gyógyszerként használhatók – megszárítva, teában, vagy parázsra hintve, füstjüket beszippantva –, ha előzetesen megérintette velük a Szűzanya szobrát.)

Az egyház igen elővigyázatos a csodák megítélésében. Semmiképpen sem hajlandó a misztikum iránt érzékeny, jószándékú lélek buzgalmát a babonaság felé terelni. Hogy ne járassa le a valós csodák hitelét.

Történtek-e csodák a Szűzanya közbenjárására Csíksomlyón?

Minden bizonnyal – igen. Egyről magam is tudok. A legnagyobb csodatételről, amelyet a Kegyszoborhoz zarándokló népével Édesanyja kedvéért tett az Isten Fia.

Többféle elmélet magyarázza a szobor eredetét. Az egyik válto­zat, így Balogh Jolán álláspontja szerint is, a kegyszobor egy csíki képfaragó műhely remeke volna. Az Istenben boldogult Écsy János ferences atya úgy tájékoztatott – és ezt a magyarázatot vélem valószínűbbnek –, hogy lutheránus hitre való áttérésük során a szászok adták volna el azt a katolikus hitük mellett kitartó csíki székelyeknek. Történt (történhetett) pedig ez a 16. század dereka táján – mert az 1560-as évektől van hiteles jelzés a csíksomlyói kegyszoborról. E hely a Szűzanya tiszteletéről vált már ennél koráb­ban is híressé. Nem sokkal utána – amint már említettük – idegen betörések, vallásháborúk söpörtek végig Székelyföldön, ezen belül Csíkon is. Egy egész negyedszázadon át (1601 és 1626 között) nem voltak ferencesek, se katolikus papok Somlyón, de még Csíkban sem. Egymást követték a dúló pusztítások, és ha a fegyverek meg­nyugodtak – lábra kelt a pestis. Ám a hitükben megmaradt széke­lyek, hol többen, hol erősen megfogyatkozva – a Szűzanya tiszteletére töretlenül elzarándokoltak Csíksomlyóra.

Ha van csoda, ami itt a történelem ide-odacsapongó eseményei között született és kitartóan megmaradt, úgy kétségkívül az, hogy az ősi búcsújáróhelyen a székely és nem-székely hívek a pünkösdi búcsún ma többen megjelennek, mint bármikor, hogy együtt mutas­sák ki szeretetüket, tiszteletüket a Szűzanya iránt és imádkozzanak – hozzá. Hogy öröm-virágaikat tegyék a lábához. És Krisztus Édes­anyja – óvó szeretetével fogadja népét.

Ez a legnagyobb csoda, amelyet a Csíksomlyóra zarándokló nemzetségével tett az Isten Fia – a Szűzanya könyörgésére, édesanyja-Édesanyánk imájára.

Fodor Sándor

Kolozsvár, 1992. márciusa

News