Ferenc pápa Jézus Krisztus szemléléséből merít erőt

Vízi Elemér - Fotó: Magyar Kurír

Vízi Elemér magyar jezsuita tartományfőnökkel a szentatyáról

Fotó: Magyar Kurír

„A pápának szívügye, hogy felnőtt egyházat szeretne, amely Isten lelkével együtt megy, együtt halad” – vallja Vízi Elemér csíkszeredai születésű jezsuita szerzetes, a jezsuita rend magyar rendtartományának provinciálisa, akivel Bodó Márta beszélgetett Ferenc pápáról, illetve a pápalátogatás lehetséges hozadékairól.

Mi Ferenc pápa „lényege”, a legfontosabb jellemzője, irányvonala?

Ha meg akarom ragadni Ferenc pápa lényegét, elegendő rátekinteni arra a három és fél perces beszédére, amelyet a konklávé előtti általános gyűlésen mondott el. Öt perc idejük volt a megszólalóknak, ha jól emlékszem, s ő három és fél percben mondta el a mondandóját. Ebben nagyon erőteljesen megfogalmazta azt, hogy mit vár a következő pápától és hogy az egyháznak milyen irányba kellene elmozdulnia. Az evangelizációra építi fel a jövőképet olyan értelemben, hogy az egyház nem zárkózhat önmagába, különben elvilágiasodik, nárcisztikus lesz, önmagát tekinti saját vonatkoztatási pontjának. Sokkal inkább kifelé kell lépnie az egyháznak. Egy nagyon erős képet is használ, azt mondja, Jézus kopogtat az ajtón, csakhogy most nem kívülről kopog, hanem belülről, azt kéri, hogy engedjük ki őt belülről a periferiákra. Hogy ki tudjon menni a létezés perifériái felé, oda, ahol a bűn sötétsége, a fájdalom, az igazságtalanság a tudatlanság, a közömbösség, a vallás, a hit, a filozófia lebecsülése és minden nyomorúság lakozik. Ha az egyház önmagába zárkózik és csak önmagáért létezik, ha önmagát teszi önmaga középpontjává, akkor úgy jár – ezt a képet használja Bergoglio bíboros akkor –, mint a görnyedt asszony,: Lukács evangéliumából ismerjük a képet, az asszony görnyedten megy a zsinagógába imádkozni. Azt mondja a jelenlegi pápa, akkor még bíboros ezen az előzetes tanácskozáson, hogy a teológiai nárcizmus ilyenné teszi az egyházat, ha nem a maga lényege szerint él. Az evangelizáló egyház kifelé lép, a világias egyház magába fordulva csak önmagának él. Ebben látja a feszültséget és a hívást, a meghívást a reformra. Ilyen irányba kellene elmozdulni szerinte. Az egésznek a középpontja Jézus Krisztus. Érdekes, mert saját magának fogalmazza meg a programot. Azt mondja, egy olyan pápára van szükség, aki Jézus Krisztus szemléléséből és imádásából erőt merítve segíti az egyházat abban, hogy kilépjen önmagából.

Az önmagából kilépő és szolgáló egyház nagyon jellemző Ferenc pápa gondolkodás- és cselekvésmódjára. Látjuk az ő szociális elkötelezettségét, de az is igaz, hogy ezt megelőzi a Jézus Krisztushoz való nagyon szoros kapcsolat. Ő nem NGO-ként megy és tevékenykedik, hanem a krisztusi, az evangéliumi lelkület viszi oda, hogy megkeresse a periférián élőket, a szükséget szenvedőket, és őket mintegy visszaemelje, fölemelje, visszaadja nekik a méltóságot. Ferenc pápa lényege abban áll, hogy nagyon evangéliumi egyházat szeretne, egy olyan egyházat, ami szegény egyház, így fogalmazta meg, s amit szeretne a reform irányába elmozdítani. Nem föltétlenül olyan reform irányába, ami a struktúrák megreformálása, lehet ez is, sokan beszélnek a Kúria reformjáról, vitatkoznak, hogy ez lehetséges-e, de a lényeg nem ebben van. Az egyház akkor fog megreformálódni, ha a szívekben születik meg. Nem a struktúrák fogják végül az egyház reformját meghozni, hanem az emberekben megszülető megtérés és hozzáállás.

Azzal, hogy felvette a Ferenc nevet, nagyon erőteljesen jelzett valamit, pontosan az egyszerűséget akarta ezzel kiemelni, a Jézushoz való nagyon szoros kapcsolatot, mint ahogy Assisi Szent Ferencnek is Jézushoz nagyon szoros kapcsolódása volt, a stigmáin keresztül is. Nagyon szoros Jézus-közelséget akar Ferenc pápa kiemelni, a szegényekre való odafigyelést, és Szent Ferenc mintájára a teremtésvédelem fontos téma számára. Bár ez másodlagos téma nála, inkább egy szociális jellegű elköteleződésből születik. Egy olyan gazdaság megteremtése érdekében szól, amelyben a szegényeket sem semmizik ki, mert a teremtés megkárosítása valójában a szegényekre hat ki leginkább, őket taszítja még tovább a nyomorba.

Pápaságának nagyon lényeges vonása, hogy evangéliumi, ezt magyar szóval mondva jobban kifejezhetjük a lényeget: az öröm. Az örömet továbbadni az embereknek. Ha az írásait megnézzük, körleveleit, buzdításait, sugárzik belőlük az öröm, ahogy meghív arra, hogy visszataláljunk kereszténységünk lényegéhez, mert ha nincs bennünk öröm, valami nincs a helyén.

Amikor a rendgyűlésen voltam, arra hívott meg bennünket, jezsuitákat, az első pont ez volt, hogy kitartóan éljük a vigaszt. Ez pedig: ott, ahol vagyok, az élő Istennel kapcsolatban vagyok. Ha ez a kapcsolat megvan, akkor megszületik a vigasz. Lehet, hogy valami nehéz dolgot kell tennem, de ha megvan a vigasz, akkor az azt jelenti, vigaszban vagyok, Istennel vagyok. Nem a magam feje után szaladtam el és kezdem a világot megváltani, hanem Istennel együtt haladok. Néha ki kell várnom, hogy ez a vigasz megérjen.


Fotó: Bodó Márta

Amikor a vigasz megjelenik, akkor Istennel kapcsolatban vagyunk, és Isten maga fog bennünket azokra a területekre vezetni, amit éppen gyógyítani kell. Látni kell a szenvedést, mert Isten nem közömbös a kicsinyek, a kisemmizettek szenvedése iránt. Az öröm, ami abból születik, hogy Istennel munkálkodom, hogy kivártam a vigaszt, hogy Isten igenis jelezte, hogy itt van velem, ráéreztem, hogy vele együtt vagyok – ennek van egy öröme. Nagyon lényeges, amit itt mond a pápa, ahogy az örömet próbálja bennünk tudatosítani, meghívni arra, hogy nézzük meg, mi veszi el az örömünket, miért nem tudunk örömben élni. Lehet sok tényező, ami ebben akadályoz, de akkor meg kell állni és megvizsgálni, mi veszi el az örömömet. Isten ott van-e velem? Mert ha ott van, akkor nyilván az vigasz. Nyilvánvaló, hogy Jézus a keresztúton nem élt át örömet, mégis volt belső békéje. Ez a belső béke meg tud maradni… Az egy bensőségesebb öröm. Nem ujjongó öröm, de egy belső bizonyosság. Annak a bizonyossága, hogy nem a sajátomban vagyok. Nem a sajátomban gondolkodom és tevékenykedem, hanem őbenne vagyok, az övéből gondolkodom, őnála vagyok. Ez nagy meghívás, Ferenc pápa nagyon erőteljes és fontos üzenete.

Miért nem értik, kedvelik Ferenc pápát az ellenzői? Miért tudott ilyen hangossá lenni a pápaellenzők hangja? Vagy ez nem rendkívüli, csak mi nem vagyunk ehhez szokva?

Lehet látni az ő tevékenységében, hogy ezt az önmagából kilépő egyházat hogyan próbálja megvalósítani. Nyilvánvaló, ez nagyon sokak számára kritikába ütközik, nehezen tudnak vele együtt haladni. Európában ez abból adódik, hogy egy más földrészről jön, nyilván egy dél-amerikai ember másként gondolkodik. Érezzük azt Európában, hogy a pápánk nem európai, nyilván távolról, a perifériáról jön, máshol vannak a hangsúlyai. Ez is megzavar, kibillent a szokásosból. Kibillent a szokásosból az is, hogy tud radikális lenni, olyan gesztusai vannak, amelyek szinte szokatlanok, és már-már azt mondjuk, egy pápa ilyet magának nem engedhetne meg. Márpedig hogyhogy nem engedhetne meg? Elvégre, ha Isten megengedte magának, hogy emberré legyen és eljött, megtestesült, ilyen módon fejezte ki az együttérzését és szeretetét velünk, akkor miért akarunk ennek határt szabni? Az is benne van, hogy kevésbé ismeri az európai világot és embert. Azzal, hogy ki akar vezetni bennünket saját megszokott kényelmünkből, szokásaiból, rögtön bizonytalanságot idéz elő, sokakban félelem támad – főleg egy olyan világban, ahol nagyon sok bizonytalanság van, és az emberek inkább a biztonságot, a megszokottat keresik, arra törekednének –, azt élik meg az egyházban, hogy szintén bizonytalanságba került sok minden, megijednek és visszaszaladnak olyan biztos pontokhoz, ahol tudják értelmezni magukat. Amikor Mózes kivezeti a népet Egyiptomból, a szabadság, a kilépés a megszokottból bizonytalanságot eredményez. Valahol feltételezi azt, hogy felnőtt, felelősségteljes módon tudjunk viszonyulni, és merjük megélni a bizalmat. Nagyon fontos szerepe volna a bizalomnak, a hitnek. Amikor vissza akarnak menni emberek olyan korábbi normákhoz, struktúrákhoz, amelyek biztonságot jelentettek, akkor valahol a hit és a bizalom ellen is cselekednek. Isten lelke nem ilyen. Maga a pápa mondja, hogy Isten lelkét, Isten igéjét nem lehet naftalinba zárni. Élő, növekszik, formálódik, és nyilvánvaló, hogy meg kell tanulnunk a bizalmat és az azzal való együttélést, hogy vannak bizonytalanságok, olyan tényezők, amelyeket nem tudunk kontrollálni. Hiszem-e, hogy Isten lelke munkálkodik. A galatákhoz írt levélben Szent Pál a lélek gyümölcseiről ír. Isten lelke Jézus megnevezésében a vigasztalóként jelenik meg. A másik a vádló, aki nem Istentől való: a Szentírás így beszél a gonoszról, hogy ő a vádló, aki vádolja testvéreit Isten trónja előtt. A két magatartás jellemző ma, és jól leírja, mi történik az emberekben, mitől ijednek meg, mitől zavarodnak össze, melyik lelkület vezeti őket, melyik lélekhez csatlakoznak, Isten lelkéhez, aki vigasztaló, aki akkor is, ha valamit nem ért, megpróbálja helyesen érteni, megpróbál mögéje nézni anélkül, hogy elszaladna valami részmondatokkal, részkijelentésekkel. Részigazságokkal. Ezzel szemben a vádló hangja nagyon sokszor hallatszik.

Meglepő módon nézem belülről, és azt látom, hogy a pápa tekintélye, elfogadottsága az egyházon kívül mintha sokkal nagyobb és erőteljesebb lenne, mint az egyházon belül. Nagyon sokan nehezen tudnak vele lépést tartani. Ezek a kritikus hangok valahol mindig is megvoltak. Azt mondom, nem is baj, ha vannak kritikus hangok, nem is baj, ha keresztény emberek, katolikus emberek nem tudnak mindenben egyetérteni vele, ezzel nincsen gond. Gond ott van, amikor hangulatkeltés indul el, amikor lobbik, ellencsoportok születnek, ebben a fragmentálódásban van valami egészségtelen, ami nem az Isten lelke szerint való, ez inkább a diabolosz/káosz, amely megtöri az egységet. Az egység megtörése nem a kritikus gondolkodás miatt, hanem a klikkesedés és a fragmentálódás mentén történik. Valaki mindenképpen a saját igazához akar ragaszkodni. Az is igaz, hogy Magyarországon (Erdélyben nem tudom mennyire), Kelet-Közép-Európában a pápának a migráció mentén megfogalmazott álláspontja az, ami miatt leginkább a kritika középpontjába került. Leginkább társadalmi szempontból. Úgy, mint a katolikus egyház lelki vezetője, hogy is gondolkodhatna másként, amikor látja, hogy részben az ő hívei milyen körülmények között élnek, milyen nagy a megosztottság a világban. Milyen lenne, ha azt mondaná, igenis húzzátok fel a határokat, nehogy beengedjétek ezeket az embereket országotokba?! Nem teheti meg, hogy a kirekesztés mellett foglaljon állást. Sokkal inkább az elfogadás, a lehajlás mellett áll ki. Ne feledjük azt azonban, hogy ő amikor a migrációról beszél, ő is migránsok gyereke, családja Olaszországból vándorolt ki Dél-Amerikába. Ő is egy ilyen folyamathoz tartozik. A migráció nagyon sokszínű, nagyon sokféleképpen lehet értelmezni. Amíg a média és a köznyelv felerősíti azokat a mondatokat, amelyeket mond, sőt kiemeli a kontextusból, amelyben elhangzottak, addig nagyon fals képet mutat, hiszen a pápa nagyon-nagyon sokat beszélt és írt arról, hogy a gazdaság milyen igazságtalan és kirekesztő. Ha a gazdaságunk jól működne, keresztény társadalmi alapokon valósulna meg, akkor nem lenne szükség ilyen mértékű migrációs válságra, nem született volna meg ez a migrációs válság, jobban kiegyenlítődnének a Föld javai. Erről beszél a pápa, de erről vajmi keveset lehet hallani.

A migráció megjelenik, de igazából egy tünete annak, hogy nem működik jól a gazdaság. A pápa a gazdaságról is beszél. A migráció tünete összefügg a gazdasággal azáltal, ahogyan a Föld javait megosztják. Itt jön be a teremtésvédelem témája. Az egyenlőtlen megosztás pontosan azokat az országokat és népeket sújtja, amelyek leginkább kisemmizettek, s nagyon sokan azért kell, hogy elinduljanak saját otthonaikból, mert az ökológiai válság olyan mélyen eléri területeiket, hogy lehetetlen a megélhetés. Nem gondol a közvélemény arra, hogy a gazdag országok kiszipolyozzák a szegényeket, olyan káros anyagokat termelnek, amelyek érintik ezeket az országokat, olyannyira, hogy lehetetlen az ottlét. Igazából arról kellene beszélni és arról kellene nagyon komoly intézkedéseket hozni – amit Ferenc pápa egyébként meg is tesz, amiről ő nagyon világosan beszél is.

Mi az mindebben, ami a „jezsuitaságából” következik? Mint jezsuita mennyire és miben érzékeled a „jezsuitaságát”?

Rendünk egyik sajátos vonása az, hogy missziós rend vagyunk. Ez a kifele lépés, kimenni a határokra, egyfajta jezsuita lelkiség, a pápában is látom ezt. Az ő lelkületében látom a jezsuitaságát, ahogyan ezt megteszi, ahogy ezeket a területeket megszólítja. Ahogyan megszólítja őket, állásfoglalása olyan hang, amire nagyon nagy szükségünk volt. Kimenni a határokra. Ezt teszi: kimegy, szolgál, odafigyel arra, ahol a legnagyobb szükség van. Ezzel összekapcsolódik az inkultúráció. Rendünk missziós jellegéből adódik az, hogy amikor az újkor kezdetén a jezsuiták missziókba mentek, az volt a feladatuk, hogy megtanulják az adott nép nyelvét, kultúráját, és azt a kultúrát beleépítve az evangéliumba, megkeressék az adott kultúrát. Nem csupán egy kulturális evangéliumot kell vinni, hanem az evangéliumot bele kell ültetni a saját környezetükbe, életükbe. Ez nagyon jellemző a jezsuita megközelítésre, ezt így tesszük, a mai napig fontos az, hogy amikor cselekszünk, így tudjunk szolgálni. Az inkultúráció ma nem a más földrészeken történik, nem az idegen kultúrák megismeréséről szól, hanem sokkal inkább arról, hogy meg kell ismerni azt a világot, amely körülvesz. A kérdésünk is nagy mértékben arról szól, hogy megértjük-e azt a világot, amelyben élünk, megértjük-e ezt a környezetet, hogy jól tudjunk szolgálni, különben elmegyünk egymás mellett.

Ferenc pápa eljön akár Csíksomlyóra is, meglátogatja és megkeresi a különböző közösségeket, a román, a magyar, a római, a görögkatolikus közösségeket, találkozik a roma közösség egy képviselőcsoportjával – ez valahol annak a kifejezése, hogy szeretne az emberekkel találkozni, otthon, a saját környezetükben megismerni őket. Tényleg így van, hogy ha elmegyek valahová, akkor ott másként ismerem meg az embert. A kormányzási módunkhoz tartozik, nekünk, jezsuitáknak, hogy évente meg kell látogatnia a tartományfőnöknek a rendtársait, és a műveket, ahol szolgálnak. Az is lehetne, hogy a rendtársak jöjjenek hozzám és elmondják, mi van, de ahogy ott vagyok, köztük, a helyszínen, egészen másként lehet érzékelni annak a hatását, ami ott történik, nagyobb képet lehet erről kapni. Ferenc pápa, aki arról beszél, hogy a pásztoroknak nyájszaguk kell, hogy legyen, fontos, hogy eljöjjön, találkozzon a helyiekkel, hogy a nyájszag rá tudjon ragadni. Ebben van valami olyasmi is, amit úgy nevezünk az ignáci lelkiségünkben, hogy sentire cum Ecclesia, az egyházzal való együttérzés. Ez általában úgy fogalmazódik meg, hogy a hívő feladata, hogy az egyházzal együtt érezzen, de úgy gondolom, nem csak erről szól ez a mondat. És Ferenc pápa ezt a szolgálatot is végzi, együtt érez az egyházzal, eljön és meglátogat bennünket. Az egyház vezetője együtt érez az egyházzal, hogy ahhoz a közösséghez tudjon kapcsolódni!


Fotó: Bodó Márta

Abban is ott látom jezsuitaságát, hogy amikor a 36. általános rendgyűlésünk volt, 2016-ban, ezen részt vett mint jezsuita. Már két alkalommal részt vett ilyen általános rendgyűlésen, ami nem egy meghatározott időszak után történik, néha 8, máskor 12 év után, általában egy új generális választásához kapcsolódik vagy valamilyen nagyobb kérdés megválaszolásához. Amikor eljött, arra vártunk, hogy megfogalmazzon számunkra olyan témaköröket, amelyeket fontosnak lát, ahol nekünk jezsuitákként tenni kellene a ma egyházában. Nagy meglepetésünkre ezeket nem fogalmazta meg. Később értettük meg, milyen bölcsen cselekedett. Ha megfogalmazta volna, akkor nekünk már könnyű dolgunk lett volna, el van intézve, megmondta, és akkor így lehet is tenni. Ő visszadobta a labdát, s a megkülönböztetésről beszélve, ami a lelki megkülönböztetés, arra hívott meg bennünket, hogy maradjunk az Úrnál, ott keressük a vigaszt, az Úr majd megmutatja az utat. Ezzel a pápa megadta a lehetőségét annak, hogy együtt járunk, ez a szinódusi együtt járás. Arra hívott meg, hogy együtt fogalmazzuk meg, melyek azok a területek, ahova Isten hív. Ennek eredménye, hogy a folyamat az egész társaságra ki tudott terjedni, együtt keressük, mire hív az Úr, kontinensenként.
A generális a tanácsosaival elvégezte ezt a munkát Rómában, így terjesztettük Ferenc pápa elé, aki azt jóváhagyta, s visszaadta nekünk mint feladatot. Ebben volt számomra valami, ami az inkultúrációból és az odafigyelésből származik: nem csak megmondani kell, mi a teendő, hanem odafigyelni, bevonni az embereket, hogy mindenkié legyen a választott út. Ezzel arra hív meg Ferenc pápa, hogy felelősségteljesen a magunkénak érezzük azt, ami megfogalmazódik, és ne gyerekek maradjunk, akiknek megmondják, mit kell tenni. Ferenc pápa az ő tanításával és cselekvésével arra hív meg bennünket, hogy felnőtt keresztényekké váljunk. Ez nem mindig megy könnyen. Sokszor nem értik őt az emberek, amikor a megkülönböztetés fontosságáról beszél. Ez is egy jezsuita vonás, ahogyan a megkülönböztetést meghatározó feladattá teszi. Tőlünk is ezt kérte, hogy segítsük az egyházat, hogy tudjon Isten lelkével együtt haladni. A megkülönböztetés nem a kirekesztést jelenti, nincs rá jobb magyar szó, hanem azt akarja jelenteni, hogy képes legyek felismerni azokat az indíttatásokat, amelyek Istentől jönnek, képes legyek azokkal együttműködni. Ez a lelki megkülönböztetés. Látom benne a szabadságot. A jézusi szabadság nem engedi, hogy a korlátok vagy a kritikák őt kimozdítsák. Látja, érzékeli, mi a hívás, hiteles, azonos azzal a gondolattal, hogy az önmagából kilépő, a másik felé forduló misszionárius egyház legyen. Ez úgy történhet meg, ha elér a szívünkhöz.

Van Ferenc pápának a nemzeti kisebbségek, jelesül az erdélyi, romániai magyarok felé üzenete? Miben látod a csíksomlyói pápalátogatás jelentőségét? Mit vársz, mit remélsz tőle? Hogy készüljünk, hogy utólagos hatásából profitálni tudjunk?

A csíksomlyói látogatására az egész világegyház odafigyel, a mi közösségünket, az erdélyi magyarságot erőteljesebben beemeli a világegyház térképébe. Ezzel valahogy méltóságot ad nekünk.

Mire hívhat meg Ferenc pápa? Azzal a képpel érzékeltetném, amelyet Richard Rohrnál olvastam, aki azt mondja, hogy kétféle teológiai gondolkodás jelenik meg Keleten és Nyugaton a föltámadás vonatkozásában: a nyugati egyház a föltámadt Krisztust legtöbbször úgy ábrázolja, hogy ő egymaga jön ki a sírból, fehér zászlót tartva a kezében, ezzel mintegy azt fejezi ki: legyőztem, megvalósítottam, megtettem. Ezzel a képpel a nyugati gondolkodásnak az individualista irányzat felé való elmozdulása is talajt kap. A keleti egyházban ezzel szemben másként ábrázolják a föltámadt Krisztust. Ott a pokolra szállás képe erőteljes: alászállt a poklokra, az alvilágra, s akik el voltak szakadva Istentől, azokat megragadja, onnan kiemeli őket. A keleti egyháznak ez a fajta gondolkodásmódja azt fejezi ki, ahogyan Krisztus a feltámadásával az egész történelmet fölemeli – nem egymaga támadt föl, hanem az egész emberiséget fölemeli mint egy közösséget. Ferenc pápához ez a kép nagyon szépen illik. A Járjunk együtt! mottó ehhez a képhez kapcsolódhat. Úgy kapcsolódjunk Jézushoz, hogy közben másokat is fölfelé emeljünk, hogy együtt tudjunk haladni.

Ferenc pápa nagyon szívügyének tekinti, hogy arcot adjon a kisebbségben, a periférián élőknek. Ilyen értelemben is mondhatjuk, hogy ajándék lesz számunkra. Látogatása megerősít a hitünkben (mint Péter utódának ez az egyik feladata, hogy a testvéreit megerősítse a hitükben). Ezen, a hittel való megerősítésen túl a közösségépítést is segíteni tudja a látogatása, hiszen a felekezetek közötti együttműködés, az ökumenizmus is nagyon fontos szívügye. Láthattuk eddigi szolgálata alatt, és éppen Erdélyben nagyon fontos megerősítő gesztus lenne, ha mindannyian megtalálnánk a hídépítés módját a másik felekezet felé, olyan módon, hogy jobban meg tudjuk ismerni a másik felet, és pont az ismeret által tudjuk szeretni, becsülni. Csak akkor tudjuk ezt megtenni, ha a saját identitásunkban megerősödünk. A hitben való megerősödés az identitásunkban való megerősödést is jelenti. Csíksomlyó ennek nagyon szép szimbóluma lehet.

Csak akkor tudunk másokhoz kapcsolódni, másokat elismerni és meglátni, ha a saját identitásunkban otthon vagyunk, keresztényként, katolikus hitünkben, hagyományunkban felnőttekké tudunk válni. A pápának szívügye, hogy felnőtt egyházat szeretne, amely Isten lelkével együtt megy, együtt halad.

Nagyon sok kezdeményezés van, amely a hagyományok ápolására törekszik, ezt jó dolognak tartom, ez Isten gazdagságát tudja kifejezésre juttatni. Bízom benne, hogy Ferenc pápa megerősít ebben is. Ahogy ő az egyházról megfogalmazza vízióját: az önmagából kilépő egyház lehet egy másik vetülete a látogatásának. Megerősít a hitben, hogy ki merjünk lépni saját magunkból. Erdélyben is érzékelhető a szekularizmus erős szele és lehet látni, hogy a fragmentálódás, a magunknak élés milyen módon, milyen erősen jelen van. Amint a pápa mondja, ez beteggé teszi az egyházat, beteggé a társadalmat. Amikor kilépő egyházról beszél, meghív minket is arra, hogy kilépjünk, felnőtt keresztényekké tudjunk lenni, akik másokat látnak, látják a szükséget, együtt tudnak járni, nem félnek attól, hogy valamit ezzel elveszítenek. A szeretet mintájára, amely megerősíti a jót és gyógyítja, ami törött, mert ez a természete. Ha mi kilépünk önmagunkból és a másikat tudjuk szolgálni, akkor nagyon szép közösség tud létrejönni, és véget tudunk vetni annak a társadalmi szemléletnek, amely az érdekek és az önmegvalósítás mentén akar élni. Kilépni magunkból csak akkor lehetséges, ha identitásunkban meg tudunk erősödni, abban, ki is vagyok – akkor tudom a másikat megismerni. Akit nem ismerek, arról számos dolgot feltételezek és mondhatok. Falakat építek feléje de ha megismerem, a világom át tud alakulni. Nagyon látható, hogyan tudnak így egymás mellett élni akár a nemzetiségek, akár a felekezetek. Jó lenne a különbözőségeket egy közösséggé kovácsolni…

 

Megjelent a Keresztény Szó 2019/5. számában

News